Valahogy alusztok mostanság, drága jó sztrovacsekok, na, azért idecsempészek nektek egy újabb lopottárút, én is elég olcsón ingyen jutottam hozzá, hát akkor meg mér´ne adjam tovább nektek is ugyanazon az áron?!

Az odesszai rokonságtól tudom, hogy valamikor onnan eltántorgott egy jó tengerész és tántorgott egészen Ámerikáig, oszt´ ottan le is telepedett szépen és élni kezdett. Egyre jobban ment a dolga, és szorgalmasan levelezett az otthoniakkal, meg küldözgette nekik a csomagokat. Ezek meg marhára örültek nekik és a cuccokat is mind szép áron eladogatták, a hasznot meg elitták, amint ez rendes helyen illik. Ment is ez egy jóideig hisszú éveken át, egyszer csak kapnak egy levelet, amiben írja az öreg rokon, hogy ő most már nagyon öreg és neki már nem is kell 3-4 autó, úgyhogy az egyik Cadillacet el is küldi az odesszaiaknak. Hát ezek megint marhára megörültek, mert a Cadillacre ugyan nincs szükségük, de hogy mennyit ihatnak majd az árából, hár az nem egy semmi! Vártak, vártak, a Cadillac csak nem jött, viszont kaptak egy levelet kintről olyan fekete keretben, hogy az öreg sajnos elhalálozott közben, viszont az utolsó kívánsága az, hogy hazai földben akar megnyugodni kóborló lelke.

A rokonok összedugták a fejüket, hát, túlzottan nem voltak oda az öregért, hiszen már alig ismerte valaki, de a végső akaratot, azt ugyebár teljesíteni illik. Megint vártak, vártak, de csak nem jött semmi. Egyszer aztán mégis érkezett valami csomag, hát volt abban egészen divatos öltöny, ruha, meg fényes cipő, meg elegáns ing, meg szép nyakkendő és csupa ilyen holmi, meg még konzervdoboz is hozzá. Hát a cuccokat megint eladták, elitták, de miafrancot csináljanak ezzel a konzervvel? Van rajta valami felirat, de külföldiül az egész, teljesen érthetetlen, meg valami lángoló tűz is a cimkén, nézték, nézték, aztán kinyitották, hát valami szürkés-barnás porszerűség benne. Beleszagoltak, nem kávé, nem kakaó. Akkor aztán valamelyik okosrokon kitalálta, hogy ez biztos valami olyan modern ételízesítő, azért van ott a tűz, hogy valami melegételhez, esetleg leveshez kell hozzáadni. Na, sokáig nem vacakoltak ezzel, felrakták a levest, aztán beleszórtak egy adagot, megkóstolták, ehető! Volt valami fura idegen íze az egésznek, de kiafranc érti ezeket a külhoniakat, azért az odesszaiak sem teljesen elmaradottak, tudnak ők is lépést tartani  a divattal, ha úgy adódik, pláne ingyen van. Igy aztán lassan el is fogyott a konzerv apránként és teljesen is.

Közben érkezik kintről egy levél, hogy a kinti hozzátartozók érdeklődnek, hogy megvolt-e a temetés, meg küldjenek már egy fotót a sírról. Hát az odesszaiak meg érdeklődtek a postán, hogy érkezett-e valami koporsó vagy ilyesmi, de ott semmit sem tudtak. Visszaírtak Ámerikába, hogy még nem jött meg a temetni való és sürgessék meg ők a saját postájukon. Erre azok meg visszaírnak, hogy nem is koporsót küldtek, hanem egy nagy csomagot az  elhunyt ruháival, amik a kremáció után megmaradtak, meg hát ugyebár a Lényeggel, azaz a pormaradványokkal az urnában….

Hát, most csak ennyi, sztrovacsekok… bocs… hogy miért nem hívtak el ezek egy Tolmácsot a konzervcímke elolvasásához?!

Jól van, azért ne röhögjetek vagy szomorkodjatok nagyon, ha viszont megszomjaztatok, akkor tudjátok, az Egy Pofa Sör mindig segít!


Tolmatsch Sztorik